Jobbjában kardjával, baljában a lángoló szövétnekkel préselte át magát a hasadék sziklái között a hegy mélységeibe.
Korábban soha nem járt még efféle helyeken, és az alvilági sötétség megborzongatta. A levegő goblinok szagától bűzlött. A szövétnek fénye remegő fénykontúrokat varázsolt a környező sziklák éles peremeire.
Egy vagy két perc múlva észrevette, hogy már nem a hegy természet alkotta hasadékában nyomul előre: durván faragott kövek alkották azt a folyosót, amiben haladt. Oldalukba vésve ősi szimbólumokat, megkopott rúnákat látott.
Bár nem olvasott törpe nyelven - főleg nem ilyen századokkal ezelőtti nyelvjárásban -, a jelek közül néhány emlékeztette azokra, amelyeket még Véresvas Matthewtól tanult pár évvel azelőtt. Márpedig azok arra utaltak, hogy jó helyen jár: valóban egy óidőkben épült törpe templom közelében. A Farkas hát eljutott a céljáig - igaz, végül mint rabot hurcolták le oda.
Lábai alatt egyszer csak lépcsőket érzett. A lépcsősor hosszan, kanyarogva ereszkedett erre-arra, végül azt az érzést keltve benne, hogy pontosan arrafelé halad, amerről jött.
A szövétnek gyenge fénnyel pislákolt, segítségével sem látott be túl nagy távot, és ami a szemébe ötlött, azt is inkább sejtette, mint valójában észlelte. Igazából csak a goblinoknak volt előnyére: így hamarabb vehették észre a közeledését, mintsem ő felfigyelt volna rájuk.
Hirtelen egy tágasabb kamrában találta magát, és miközben körbenézett, a lába egy tárgyba ütközött, ami csengő hanggal perdült tova. Lepillantva látta, hogy egy öreg, rozsdás, csorbult kardpengébe rúgott bele. Alaposabban szétnézve rádöbbent, hogy a falak mellett mindenfelé hasonlóan időrágta, régi fegyverek hevernek: buzogányok, lándzsák, tőrök, pajzsok és mindenféle páncéldarabok. Valamint egy íj.
Megtorpant, a szeme összeszűkült. Az íj rövidkarú volt, igen hajlott és felajzatlan. Az ideg mellette hevert a földön. De hát egy íj vesszők nélkül használhatatlan - ezért épp tovább akart lépni, mikor megpillantott egy nyílvesszőt is.
A Farkas többször figyelmeztette arra, hogy kerülje az ellenség fegyvereinek használatát. Bármi, amit megérintettek a bestiák, fertőzötté válhat. A legyőzött ellenség páncéljait és fegyverek ezért mindig elpusztították, vagy gazdáik bűzös tetemeivel együtt hagyták elrothadni és szétrozsdállni.
Mindazonáltal a goblinok nem voltak bestiák, még ha többnyire ugyanazon a sötét oldalon is harcoltak. Kételyei ellenére ezért Konrad lehajolt, és a fegyverekért nyúlt - közben folyamatosan attól tartva, hogy azok porrá omlanak a markában.
De nem hullottak szét. A koszréteg alatt az íj fája kemény volt és szilárd, a nyílvessző hegye stabilan ült annak szárán, végén a tollak rendben álltak. Sőt, még a húr is - melynek pedig ennyi idő alatt bizonyosan el kellett volna rothadnia - tökéletesen használható állapotban volt.
Mi több, mikor felajzotta vele az íjat, akkor sem pattant el.
A nyílvesszőt az övébe dugta, kardját és az íjat átvette baljába, a lángoló szövétneket pedig jobb kezében tartva indult tovább. Az íj valószínűleg nem olyan idős, mint maga a templom: mostanában hagyhatták itt a goblinok.
A kamrából három járat vezetett ki - három sötét, barátságtalanul ásító folyosó. Mindegyik nyílását alaposan megvizsgálta, de sehol sem látott véres kéznyomokat, vagy bármilyen más, emberi lény által hagyott jelet.
Csak ösztöneiben bízva indult hát előre, az ismét összeszűkülő járat sötét és csendes mélységeibe.
A tökéletes csendben, füleiben hallhatóan dobolt a vér. Ám ez nem tartott sokáig - a némaságot hirtelen szörnyűséges kiáltás törte meg: egy ember fájdalomkiáltása. A Farkasé.
Konrad eddig bizonytalanul óvakodott át a folyosó homályán, de most félredobva minden fenntartását rohanni kezdett, amennyire csak bírt. Oldalát jó néhányszor fájdalmasan beütötte és lehorzsolta, de nem törődött vele. Csak azzal, hogy a Farkasnak szüksége van rá. Néhányszor elágazásokhoz, mellékutakhoz ért, de a férfi megkínzott kiáltásai tévedhetetlenül mutatták neki a helyes utat. És a kiáltások egyre hangosabbak lettek...
Aztán váratlanul, minden előzetes jel nélkül kint találta magát a vágatból. Lépteinek hangja nem verődött vissza többé, és szövétnekének fényét nyomtalanul nyelte magába a képtelenül hatalmas barlang sötétje, ahová kilépett.
A sötétben mindenfelé éjszín sziluettek nyüzsögtek, és a távolban, valahol a túlsó fal környékén még egy, egy sápadt, kifeszített alak látszott. Egy élőlény, akinek lassú és fájdalmas halála áldozatként szolgál valamilyen alvilági hatalom számára. Egy élőlény, aki a Farkas kell legyen.
Ocsmány arcok ezrei fordultak Konrad felé. Szövétnekének fényét százak és százak csillogó, vörös szeme tükrözte. Egy egész hadseregnyi felfegyverzett goblinba, az alvilág zöld bőrű rémeibe rohant bele.
Az áldozati oltár magasan a terem padlózatának szintje fölött helyezkedett el, és ott, rajta állt a Farkas nem-emberi kínzójának alakja. A szentségtelen pap sötét köpenyes alakja sokkal szálasabb, és kevésbé torz volt, mint a többi barlanglakóé. A sámán egyik kezében totembotját szorította, melyről csontok és szalagok függtek, s melynek csúcsát emberi koponya díszítette. Másik kezében hajlott, vértől csöpögő pengét tartott.
- Farkas! - süvöltötte Konrad.
- Konrad - jött a válasz, közel sem olyan erősen és hangosan. És aztán: - Ölj meg...!
Tétovázás nélkül lódította hátra jobb kezét az ifjú harcos, majd a benne lévő szövétneket olyan magasra és messzire dobta a barlangtemplom belsejébe, amennyire csak tudta. És miközben a lángoló tárgy merész ívet leírva, a mérhetetlen térséget bevilágítva bucskázott a levegőben, az övébe nyúlt, és előrántotta a nyílvesszőt. Majd kardját bal kezéből kiejtve megfeszítette az íjat, és a húrjára illesztette a tollas szárat.
Már vagy öt éve nem használt ilyen fegyvert, mégis olyan természetesnek érezte mozdulatait, mint a levegővételt. A nyílvessző a húron, az ideg hátrahúzva, az íj felemelve, a hegy a célra mutat - és látja, hogy hova fog becsapódni.
Rögtön miután kilőtte a vesszőt, eldobta az íjat, és a kardját kereste a tekintete - de az nyomtalanul eltűnt a padlót borító mindenféle limlomban és szemétben.
Nyomban a hátára csatolt kétfejű csatabárdért nyúlt, és a lehulló szövétnek fényénél előrelendült. Nehéz fegyvere úgy aratta a botor módon ellenszegülő goblinokat, mint kasza az őszi búzát.
Az első néhányat még azelőtt elintézte, hogy a nyílvessző a boszorkánypap jobb szemébe talált volna. A sámán halálüvöltése elvegyült a bosszúszomjas csatabárd áldozatainak ordításaival.
Két kézzel fogva a nyelet sújtott oda és vissza, előre és hátra, halálos körívekben. Hús hasadt és levágott végtagok repkedtek mindenfelé, ocsmány koponyák loccsantak szét. A padló, csúszóssá vált a goblinvértől. A meglepetés kezdetben neki dolgozott, de egyre többen és többen fordultak felé, és a terem minden pillanattal sötétebbé vált. A szövétnek fénye nagyon távol pislogott már, majd hirtelen megremegett és kialudt.
Aztán az előrehaladása kezdett lelassulni. Felfegyverzett ellenfelei létszámukkal sokszorosan felülmúlták őt, és ráadásul vele ellentétben a sötétben is láttak. Csatabárdja mindennek ellenére persze folytatta halálos aratását: a goblinok olyan sűrű tömegben zsúfolódtak köré, hegy el sem téveszthette volna őket. Fárasztó munka volt, de szinte örömteli erővel töltötte el, és minden újabb halott ellenfél feljebb szította benne a küzdelem tüzét.
Ám világosság nélkül bal szeme képtelen volt figyelmeztetni őt a kardcsapásokra, amelyek egyre sűrűbben érkeztek és egyre többször martak a testébe. Rádöbbent, hogy néhány pillanat kérdése csupán, és előbb-utóbb egy halálos vágás találja el. Egyedül az erejére támaszkodva nem verekedheti át magát ezen a tömegen. Lassan nőtt benne a kétségbeesett vágy arra, hogy öngyilkos rohammal fejezze be az életét itt, a föld gyomrában, Kislev hideg határainak közelében...
Hirtelen távoli moraj hallatszott, és a padló a lába alatt megremegett. Egy szívdobbanással később az egész barlangtemplom megrázkódott. Sziklák zuhantak le valahonnan a magasból - az egyik a közelében csapódott be, három goblint is véres masszává préselve. Fojtogató por szállt mindenfelé. A harc egy pillanatra megtorpant, így Konradnak jutott ideje arra, hogy kirázza a szeméből a belecsorgó vért. A moraj még mindig visszhangzott a távolban. Földrengés talán?
Bal szeme sarkából fényvillanást látott - a világosság jobbra suhant el. Emléke beleégett a retinájába.
Aztán váratlanul, mintegy varázsütésre mindenütt fények gyúltak. A barlangtemplom fényesen, kivilágítva tündökölt, pedig se hőnek, se lángoknak nem látszott semmi nyoma.
A goblinok visítva és ordítva takarták el karmos kezeikkel szemüket, próbálva kívül rekeszteni a hirtelen ragyogást.
Konradnak nem volt ideje azzal törődni, honnan jön a fény. Túl elfoglalt lett ehhez: megkezdődött az igazi öldöklés.
Keresztülvágta magát a goblinokon, és bárdja minden egyes suhintása az egymást lökdöső, rémülten menekülni próbáló lények egyikének halálát jelentette. Vér fröcskölt rá és körben mindenütt a mocskos falakra, melyek nem láttak fényt évezredek óta.
Friss erő öntötte el tagjait, hasonlatosan ahhoz a több év előttihez, mikor a repülő bestia kardját szorította a kezébe. Bár ez nem volt egészen olyan: az erő valahonnan saját magából, lénye mélyéből jött, nem pedig olyan rosszindulatú külső forrásból, mely végül elszívta volna minden életenergiáját.
Inkább tökéletesen feléledt tőle. Mint a régi korok Sigmarja, győzhetetlen harcosnak érezte magát, aki halomra vágja megvetésre méltó ellenségeit. A csatabárd ismét és ismét lesújtott, és élein úgy villant a fény, mintha valami varázsos aura övezné. A vér tengere közepette Konradot ujjongó érzés töltötte el. Ez mind helyes, igazi cselekedet volt: ezért született, ez élete célja. Ahogy az öldöklés folytatódott, lassan révületszerű állapot hatalmasodott el rajta.
A kétfejű pöröly lecsapott, és minden egyes ütése kioltotta egy goblin életét. Nem csoda, hogy a törpék „Ghalmaraznak", azaz „Koponyarepesztőnek" hívták. A Feketetűz-hágó csatája zajlott éppen, az orkok és goblinok hadát harapófogóba szorították az emberek és a törpe hátvéd seregei. Félelmetes csatakalapácsát lóbálva, minden csapásával koponyákat zúzva össze, Sigmar vezette az osztagot, amely megsemmisítette az ellenséget. E naptól fogva nevezik majd „A Goblinok Pörölyének" - Sigmar Heldenhammernek.
A mészárlásnak csak akkor szakadt vége, mikor már minden goblin, amelyik nem menekült el a homályba, haldoklott, vagy vérbe fagyva hevert a barlangtemplom padozatán. Gyilkolási lázából eszmélve Konrad csatabárdjára támaszkodott, az őt éltető mágikus energia lassan elszivárgott belsejéből. De még az embertelen fáradtság sem tudta elnyomni a büszkeséget, amit a látvány keltett benne: goblinok százai legyőzetve egyetlen ember által - általa.
Végig vérben gázolva aztán az oltárra függesztett Farkashoz vánszorgott. A megkínzott férfi meztelenül, csuklóinál megkötözve lógott, testét vér borította. De nem zöld goblin vér, hanem vörös, emberi - a saját vére. Meredten nézett a felé közeledőre, de látszott, nem igazán van tudatánál.
És valahogy másnak tűnt: a teste elformátlanodott. Talán a fájdalom miatt látszott úgy, mintha végtagjai rendellenes módon csavarodnának. Még az arca is furcsán festett: állkapcsa kissé megnyúlt a megszokotthoz képest. Ráadásul - vette észre Konrad - a férfi testét a vér mellett mindenütt rövid, sűrű szőr borította.
- Nem hallottad, mit parancsoltam? - szólalt meg a Farkas gyenge hangon. - Engem kellett volna megölnöd, nem őt - azzal a goblin sámán összerogyott hullája felé köpött. A véres köpet a boszorkánypap rituális vágásokkal díszített arcán ért célba.
- Ne bízz soha egy íjban. Paraszti fegyver - mondta fel a leckét kötelességtudón Konrad, miközben kétkezes csatabárdját a falnak támasztotta. Egy pillanatra megtorpant, és a fegyverre meredve azon tűnődött, mi késztette arra, hogy azt higgye, pöröllyel harcol. Megdörgölte a szemeit, nagyjából kitörölte belőlük a véres izzadtságot, aztán krisét előhúzva elvágta a férfit tartó köteleket.
Ahogy az utolsó rost is átszakadt, a kris pengéje hirtelen ezer szilánkra esett szét. Konrad megdöbbenve nézett a kezében tartott markolatra, aztán elhajította.
- Azt hittem, inkább elvágod a saját torkod, mintsem fogságba ess - szólt oda a Farkasnak.
Az csak fintorgott, miközben nagy nehezen, Konrad segítő kezeire támaszkodva lekecmergett az oltárról.
- Úgy döntöttem, inkább az ő torkuk közül vágok át egyet-kettőt - nyögte ki aztán erőlködve.
Nehéz léptek zaja ütötte meg fülüket távolról, a barlang túlsó vége felől. Mindketten a folyosók bejáratai felé fordultak.
Konrad fél kézzel a Farkast támogatta, másik kezébe pedig vérmocskos csatabárdját szorította. Türelmesen álltak és várták, vajon miféle ellenséges lény bukkan elő a sötét járatok valamelyikéből.
A léptek közelebb értek: mind hangosabbak, visszhangzóbbak lettek. Mintha egy egész támadásra kész sereg menetelne a folyosókon. Végül egy alacsony, magányos alak bukkant elő az egyik alagút szájából.
- Na, hol az a kincs? - kérdezte Anvila, miközben végighordozta tekintetét az ősi templom puszta falain.
Újból elérkezett hát az idő. Az az ember öt évvel ezelőtt elmenekült ugyan a végzete elől, de ez most nem ismétlődhet meg.
A balga ahelyett, hogy elrejtőzött, hogy eltávolodott volna azoknak az Erőknek a közeléből, amelyek elpusztítására törnek, csak még inkább az események szívébe vetette magát.
Úgy tűnt mintha szándékosan tenne ilyesmit, mintha tisztában lenne vele, mi vár rá - de persze ez képtelenség, lehetetlen ötlet volt.
Megkeresték és szoros megfigyelés alatt tartották hát mindaddig, amíg a halálát jósoló előjelek a legegyértelműbbek és legkedvezőbbek nem lettek.
A sötétség hordái túl régóta vívtak egymással hiábavaló küzdelmeket, fölöslegesen fecsérelve el energiáikat szükségtelen versengések közepette. Megosztott hadaik könnyűszerrel estek így áldozatául az emberi seregeknek. Azok mind hátrább és hátrább szorították őket.
Utóbb, persze, ez szándékos taktikává vált: minél jobban hátráltak a sötét hordák, annál több embert csalogattak maguk után a csapdába - azaz eljövendő halálukba.
A győzelem dicső és teljes lesz, egész vértengereket áldoznak majd fel az igazi isteneknek.
A végső csata Kislevnél következik be. Minden ellenállást félresöpörnek, a földeket feldúlják, a halandó élet utolsó nyomait is eltörlik.
Aztán a Birodalom következik.
Újból elérkezett hát az idő.
Konrad tökéletesen kimerültnek érezte magát, és azt kívánta, bárcsak lehunyhatná a szemét, és aludhatna. Irigyelte a Farkast, aki eszméletlenül hevert a padlón.
A férfi sebei rosszabbnak látszottak, mint amilyenek valójában voltak. Az idő majd kétségtelenül begyógyítja őket, bár igaz, a testén még az eddigieknél is több forradást fog viselni. De most legalább már a megszokott módon festett: a korábbi furcsaságokat bizonyára a kínzás okozta nála. Vagy lehet, hogy csupán Konrad képzelete szülte az egészet. Az érzékei soha nem működtek igazán megbízhatóan a harci dühöngés után. A küzdelem ösztönök és reflexek dolga, nem a hűvös értelemé - mi másért képzelte volna, hogy harci pöröllyel verekszik kétkezes csatabárdja helyett?
A Farkas sebeit úgy ejtették, hogy a legnagyobb fájdalmat okozzák anélkül, hogy az áldozat idő előtt belepusztulna. A goblinok olyan lassan és gyötrelmesen akarták kivégezni, amennyire az csak lehetséges.
Konrad végignézett a terem padlóját borító tetemeken. A barlangtemplom úgy festett, mint egy mészárszék.
Egy ideig tartott attól, hogy a zöld bőrű hordák egyszer csak visszaözönlenek, de a fény úgy látszik elrettentette őket.
A fény...
A hatalmas csarnokot a zseniális törpe nő borította fényárba. A lumineszkáló sugarak az egyik falban úgy középtájon nyíló vastag csatornából jöttek. A csatornát, mint valami ablakot, kerek üveglap fedte.
- Mi, törpék, lencsék segítségével világítjuk meg föld alatti otthonainkat. Ezek a lencsék levezetik a nap sugarait a felszínről a mélybe - magyarázta Anvila. - Megtaláltam a lencséket, de tonnás sziklák hevertek rajtuk. A puskaporral rendeztem el őket.
- Mondtam, hogy nagyon eszes - mormolta a Farkas, aztán elájult.
És most a törpe nő felderítette a templomot. Konrad nem hitte igazán, hogy azok után a kincsek után kutat, amiket a férfi emlegetett korábban. Ha voltak is valaha arany és ékkövek a környéken, már évszázadokkal ezelőtt felprédálták őket.
Ehelyett inkább a köveket és a rajtuk lévő véseteket tanulmányozta, meg a központi csarnokból kivezető különféle járatok ásító torkolatait.
A termet valószínűleg a puszta sziklából vájták ki, aztán a padlót és a falakat kőkockákkal borították. A padlózat nagyjából kör alakú volt, úgy kétszázlábnyi átmérővel. A befelé hajló falak boltozatot alkotva egy csúcsban futottak össze, körülbelül százlábnyi magasságban a padló szintje fölött.
Végül Anvila visszatért, és a Farkas mellé térdelt. Felsandított a falon lógó kötélmaradványokra, amelyekkel a férfit korábban kifeszítették.
- Ez egy törpe templom volt valaha - szólalt meg. - És most a goblinok használják hitvány szertartásaikra. Ez is valamiféle, a tavasz utolsó napjához kötődő rituálé akart lenni.
- Holnap lesz a nyár első napja? - kérdezte halkan Konrad, mert eszébe jutott, mi történt azon az öt évvel azelőtti napon. Noha próbálta elfeledni.
Aztán lepillantott a goblin sámán holttestére, és a szemébe fúródott nyílvesszőre. Visszaemlékezett arra az utolsó nyílra, amit ezelőtt a vessző előtt kilőtt: amivel a rejtélyes Halálfejű szívét vette célba. Aztán fejét rázva próbálta kiűzni gondolatai közül a megjelenő képet.
Korábban már megkísérelte letisztogatni magáról a rátapadt szennyet, vért és verítéket, de nem járt sok sikerrel. Most, hogy Anvila átvette tőle a Farkas őrzésének feladatát, végre víz után nézhetett. De a teremben nem talált, és egyáltalán nem szándékozott elhagyni a megvilágított térséget.
Felnézett a sziklába vágott roppant üveglapra. Annak kör alakú testébe különböző méretű és vastagságú lencséket illesztettek, melyek tükrökre emlékeztették őt.
Már épp elfordult volna, mikor valami mozgást észlelt bennük: egy alak vált egyre nagyobbá, és bontakozott ki lassan a ködből. Egy lovas, akit nem lehetett nem felismerni.
A bronzlovag! A férfi, akit a Farkas az ikertestvérének nevezett. Konrad a meglepetéstől dermedten állt, és nem hitt a szemének. Nem akart hinni neki.
A Farkas csak egyszer beszélt neki minderről, azon a napon, mikor találkoztak. Azt mondta akkor, hogy a testvére halott. Öt évvel ezelőtt lovagolt be a bronzlovag a faluba, pontosan öt éve. Konrad emlékezett a lovasra, aki inkább tűnt természetfeletti lénynek, mint embernek.
Rosszabb, mintha halott lenne - így hangzottak a Farkas szavai egész pontosan, mikor az ikertestvéréről beszélt.
És a Halálfejű nem halt bele, mikor szíven lőtte.
Talán azért, mert nem dobogott többé a szíve? Mert igazából már rég nem volt életben? Igen: egy halott nem halhat meg még egyszer.
És most valóban visszatért érte, vagy ez csak egy újabb illúzió?
- Anvila! - kiáltott fel az üvegre mutatva. - Látod te is?
- Igen! - jött a kiáltás.
- Mit jelent mindez?
- Ez csak egy távoli kép, visszatükrözve és megnagyítva a lencsék által. A fentiek bizonyára eltörtek, és valamelyik darabjuk véletlenszerű képet mutat.
- Valódi a kép?
- Igen.
- Valódi a lovas is?
- Igen. Talán pár mérföldre lehet, a hegység szélénél.
Ám miközben a törpe nő ezeket a szavakat mondta,
a szellemkép fokozatosan elhalványodott, és visszaolvadt a lencsék ködébe.
- Követnem kell őt - szólalt meg Konrad, és odasietett a másik kettőhöz.
Anvila felnézett az ifjúra, de nem szólt semmit.
- Mennem kell. Ez - ez a sorsom...
A nő megrántotta a vállát. - Ha annyira fontos, menj.
- Mi lesz a Farkassal? Gondját tudod viselni? Ki tudod vinni innen?
- Igen.
- És a goblinok?
- Törpe vagyok. Ez őseim csarnoka. Tudom, hogy bánjak el holmi goblinokkal.
Konrad lenézett a Farkasra, akinek megrezzentek a szempillái.
Aztán a férfi megnyalta kiszáradt ajkait, és mondani próbált valamit. Csak egy szó volt az egész, alig több a sóhajtásnál. Majd kapkodó levegőt vett, és megismételte a szót de ezúttal hangosabban. Ezek után - mintha csak az ismétlés kiszívta volna minden erejét - újból öntudatlanságba süllyedt.
A szót gyakran hallotta Konrad már ezelőtt is, szerte emlegették a határvidéken. Mi több, magában is gyakran mondogatta - de soha nem érezte át eddig igazi jelentését. Anvilára pillantott, aki némán, mozdulatlanul állt.
- Mennem kell - jelentette ki ismét.
- Mondtad már. Ha menned kell, menj!
Az ifjú harcos bólintott, és lassan elindult azon az úton, amelyen a nő érkezett a csarnokba.
Mennie kellett, pedig maradni szeretett volna. Nem akarta magára hagyni Anvilát és a Farkast. De miféle segítséget is jelenthetne nekik? A törpe nő biztos volt abban, hogy ki tudja vezetni a férfit a hegyekből.
És már semmi sem maradt, amit tanulhatott volna második mesterétől, a Farkastól. Elyssa pedig, első mestere, öt évvel ezelőtt halt meg. Egy nap híján öt éve.
És most a bronzlovag ismét a közelben jár. Miként azon az öt évvel ezelőtti napon, mikor Elyssa és ő együtt figyelték.
Ez nem lehet véletlen - ez a végzet jele.
Meg kell találnia. Csak akkor indulhat igazi önmaga keresésére.
Elyssa és a Farkas nagyon sokat adtak neki, de csak ő egyedül képes arra, hogy felfedezze kicsoda is valójában - hogy kicsoda volt, és kivé válhat...
Egy utolsó pillantást vetve Anvilára és a Farkasra megfordult, majd belépett a sötét alagútba, ami a felszínre vezethette őt.
És miközben az ősi járaton tört mind feljebb és feljebb, egyre csak második mestere szavai visszhangzottak a fülében:
- Káosz - suttogta a férfi.
- Káosz!
(Folytatása következik)